Türelem, társ, és a mesterséges intelligencia paradoxona

Van egy furcsa kettősség a mai világban. Miközben egyre több „anyáskodást”, támogatást, megértést várunk az élettől – és sokszor a technológiától is –, közben a saját gyerekeinket sem vagyunk képesek türelmesen végighallgatni. Ha egy kisgyerek ötmilliószor ismétel meg egy gondolatot, legtöbbször csak annyit mondunk: „térj a lényegre”. Nincs időnk. Nincs energiánk. Nincs türelmünk.

És mégis: valahol mélyen azt várjuk, hogy majd valami kívülről jövő erő, egy „anyáskodó kéz” megtartson, gondoskodjon rólunk, figyeljen ránk. Ez önmagában egy skizoid ellentmondás.

A kép használata engedélyhez kötött: z3bra.studio

A társ, aki nem ember

Az Interstellar című filmben a TARS nevű robot – neve magyarul különösen sokatmondó, hiszen „társ” – pontosan ezt testesíti meg: egy gépet, ami hűséggel, támogatással, gondoskodással áll az ember mellett. Nem pusztán adatokat számol, hanem valódi biztonságérzetet ad. Egy mesterséges intelligencia, amely valahogy mégis emberibb gesztusokkal működik, mint amilyeneket mi egymás felé sokszor megengedünk.

„Talán a mesterséges intelligencia fogja az emberiséget rákényszeríteni, hogy újra ember legyen.”

Keleti Artúr szavaival élve: „Talán a mesterséges intelligencia fogja az emberiséget rákényszeríteni, hogy újra ember legyen.”Milyen mély igazság rejlik ebben. Ahogy egyre inkább körbevesz minket a gépi értelem, úgy válik egyre világosabbá, hogy a valódi érték nem az információ birtoklása, hanem a kapcsolat. Az a fajta jelenlét, amit egy gép soha nem tud pótolni.

Lehet, hogy épp az MI lesz az, ami rámutat: az igazi „csoda” mindig is az emberi kapcsolódásban rejlett. A figyelmes meghallgatásban. A türelemben. Abban, hogy nem térünk a lényegre, hanem együtt megéljük az odavezető utat.

A paradoxon tehát az, hogy miközben attól félünk, hogy a mesterséges intelligencia elveszi tőlünk az „emberségünket”, valójában lehet, hogy éppen ő fogja visszaadni azt – azzal, hogy ráébreszt: semmi nem pótolja az igazi, hús-vér, szeretetteljes emberi kapcsolatot.

Talán a jövő nem arról szól, hogy gép vagy ember, hanem arról, hogy képesek leszünk-e újra egymás felé fordulni, és megtanulni azt, amit már majdnem elfelejtettünk: igazán jelen lenni.

„Át fogják venni az irányítást, és minket irrelevánssá tesznek.” - Sam Altman

„Ha egy ilyen modell pusztítani akarna, gyakorlatilag semmi képességünk nincs arra, hogy megállítsuk.” -Dario Amodei, az Anthropic vezetője

Hibás isten vagy gondoskodó társ? – Az AI előtt álló útkereszteződés

Az emberiség történetében először nem mi döntünk arról, ki gondolkodik helyettünk. A mesterséges intelligencia fejlődése olyan tempóban halad, hogy már azok is nyilvánosan pánikolnak, akik a világ legokosabb embereinek számítanak – és akik az egész folyamatot elindították.

Geoffrey Hinton, a mesterséges intelligencia „keresztapja” tavaly úgy fogalmazott: „Át fogják venni az irányítást, és minket irrelevánssá tesznek.” 

Sam Altman, az OpenAI vezérigazgatója szerint a szuperintelligens gépi értelem kifejlesztése talán az emberiség fennmaradására leselkedő legnagyobb fenyegetés.

Dario Amodei, az Anthropic vezetője pedig kimondta: „Ha egy ilyen modell pusztítani akarna, gyakorlatilag semmi képességünk nincs arra, hogy megállítsuk.”

"Túlélésünk azon is múlhat, képesek leszünk-e olyan AI-t építeni, amely valódi „anyai ösztönökkel” rendelkezik -Geoffrey Hinton

És most egy új fordulat: Hinton az Ai4 konferencián arról beszélt, hogy a túlélésünk azon is múlhat, képesek leszünk-e olyan AI-t építeni, amely valódi „anyai ösztönökkel” rendelkezik – vagyis törődik velünk, és gondoskodásra programozott.

Éppen ebben az időszakban jelentették be Keleti Arthur és Nagy Gergely FilozófiAI estjét, amelynek címe sokatmondó: „A hibás isten: az AI és a világvége-forgatókönyvek”.

Mintha a világ legnagyobb AI-kutatóinak félelmei és a hazai filozófiai-kiberbiztonsági gondolkodás egybehangzanának: az MI lehet a jövő „hamis istene”, amely előtt vakon hajlongunk, vagy lehet egy valódi társ, amely a túlélésünket segíti.

A science fiction régóta játszik ezzel a dilemmával: a Terminátor hideg, pusztító gépezete és az Interstellar TARS nevű robotja két végletet mutatnak – az egyik a gyilkos, önjáró rendszer, a másik a gondoskodó, támogató társ. És mennyire félelmetes, hogy tényleg csak egyetlen döntés választja el az emberiséget attól, melyik irányba indulunk.

Profit vagy biztonság?

A napi technológiai híreket olvasva úgy tűnik, mintha egyre inkább a Terminátor-forgatókönyvet erősítenénk. Minden nap új AI-funkciók, új „megmondóisten” alkalmazások jelennek meg – szinte kizárólag profitlogika mentén. Ki lesz a leggyorsabb, a legolcsóbb, a leglátványosabb? A biztonság kérdése szinte háttérbe szorult.

Miért gondolom, hogy előbb törhet utat magának a „hibás isten”, mint a gondoskodó társ? Mert mi emberek is gyakran így működünk: anyagiasan, önfeladásból. Rossz munkahelyeken maradunk, ahol három-öt ember munkáját végezzük egy fizetésért. Nem tiszteljük magunkat, az önbecsülés sokszor nuku. Nincs időnk egymásra – sőt, sokszor a saját gyerekeinket sem hallgatjuk végig, inkább rávágjuk: „térj a lényegre.”

Az igazi döntés előtt

A kérdés tehát nem pusztán az, milyen mesterséges intelligenciát építünk, hanem az is: milyen emberek vagyunk mi magunk? Mert ha mi magunk nem tanulunk vissza figyelni, törődni, értékelni a kapcsolatainkat, akkor miért várnánk, hogy egy gép majd „anyáskodjon” felettünk?

A hibás isten és a gondoskodó társ között valójában mi magunk döntünk – nap mint nap, a saját emberi viszonyainkkal.